|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 27 találat | lapozás: 1-27 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tankó Gyula 1992. július 16.Kriza János Néprajzi Társaság jún. 4-5-én Homoródfürdőn tartotta idei második vándorgyűlését. Az előadások témái: a halál és a temetkezési szokások. Az előadók között volt Zakariás Erzsébet /Kolozsvár/, Nagy Olga /Kolozsvár/, Zsók Béla /Bukarest/, Tankó Gyula /Gyimesközéplok/, Bárány Mihály János /Marosvásárhely/, Olosz Katalin /Marosvásárhely/, Vasas Samu /Bánffyhunyad/, Tánczos Vilmos /Csíkszereda/, Csergő Bálint /Csíkszereda/, Asztalos Enikő /Marosvásárhely/, Balázsi Dénes /Székelyszentlélek/, Gazda József /Kovászna/ és Virág Magdolna /Kolozsvár/. /Vándorgyűlés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 16./1996. augusztus 6.Magyarországon, Vácon kiosztották a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula-érmet. Az öt kitüntetett között erdélyi is van: Tankó Gyula gyimesközéploki tanár. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 6./1996. augusztus 6.Magyarországon, Vácon kiosztották a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula-érmet. Az öt kitüntetett között erdélyi is van: Tankó Gyula gyimesközéploki tanár. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 6./1996. november 12.Tankó Gyula Gyímesi szokásvilág /Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1996/ című könyve Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk települések szokásvilágát mutatja be. A moldvai és a gyimesi csángók nyelve archaikusabb, szokásaikban is hagyományőrzőbbek. A könyv a hiedelmekkel is foglalkozik. A kiadvány hátsó borítóján Nagy Olga néprajzkutató kiemelte, hogy a szerző elkötelezett értelmiségi, hiszen gyimesközéploki tanárként három évtizede él együtt azokkal, akiknek szokásvilágáról ír. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 12./2000. május 15.Máj. 13-án Csíkszeredán tartották meg a Néprajzkutatás Székelyföldön című konferenciát. Márciusban is ebben a városban találkoztak a néprajzosok, így lassan Csíkszereda a néprajzkutatók gyülekezőhelye lesz. Sok értékes előadás hangzott el, az előadók között volt Gazda József, Pozsony Ferenc, dr. Balázs Lajos, Tankó Gyula és Fülöp Lajos. /Kristó Tibor: Néprajzkutatás Székelyföldön. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 15./ Márc. 18-19-én a Kriza János Néprajzi Társaság tízéves fennállása alkalmából tartott tartotta ülését Csíkszeredában. /Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 20./2000. június 28.Gyimesközéplok általános iskolája 1991-ben felvette az iskolaépítő püspök, Mailáth G. Károly nevét. Jún. 24-én emlékplakettet lepleztek le az iskolaépítő püspök tiszteletére. A bronz dombormű Bodó Levente szentkeresztbányai művész alkotása. Az ünnepségen Szőcs János csíkszeredai muzeológus-történész saját kutatásai alapján ismertette a gyimesi, főleg középloki iskola születését. /Tankó Gyula, Gyimesközéplok: Emlékplakett felszentelése Gyimesközéplokon. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 28./2001. április 17.Csatószeg és Barót után Tusnádfürdő lett a szolgálati helye 1980-ban Incze Dénes plébánosnak. Előzőleg szülőfaluja, Csíkcsatószeg középkori templomát restauráltatta, nekifogott a templomépítésnek Tusnádfürdőn. A nyolcvanas évek elején, a falurombolás kezdetekor veszedelmes volt akár két tégla egymásra helyezése is, ha templomról szó. Szükség volt a templomra, mert alig hatvan-hetven ember fér be a rozoga kápolnába. Incze Dénes bátor hívekre talált, még a megyei hivatalnokok között is. Kápolnajavítás ürügyén indultak a munkálatok, lebontották a kis imaházat, hogy helyébe új épületet húzzanak. A Székelyföld szívében, a főútvonal mentén ékeskedő új templom az ellenállás szimbólumává vált. A plébános szerint legnagyobb ellenségük Tankó Gyula volt, a Gyimesekből származó csángó néptanácselnök, aki folyton feljelentette a papot és gyülekezetét, de a kommunista párt jobbakaratú megyei vezetői mindig eltussolták az ügyet. Akkor lett baj, amikor a Ceausescu házaspár megszállt az üdülőbeli pártvillában. Egy délutáni sétájukon belebotlottak az építkezésbe, és megkérdezték, mi készül ott. A diktátor kikelt magából, ordított, hogy elég templomuk van a magyaroknak Erdélyben, rögvest bontsák ezt le. A megyei pártvezetés egy részét leváltották, mert nem jelentették az esetet, a plébánosra pénzbüntetést szabtak ki, gyóntatószékébe, hálószobájába poloskákat szereltek, és a saját hívei közül állítottak rá egy sereg besúgót. A templomhoz viszont senki sem nyúlt, a nép azt mondta, hogy az bontsa le, aki parancsot adott rá... Mindent elkövettek azért is, hogy Inczét Tusnádról elhelyezzék, viszont a főegyházmegye püspöke nyíltan kiállt mellette. A plébános megjegyezte: Hogy élve megúsztam, azt csak a 89-es események kitörésének köszönhetem. Incze János azóta újra építkezésbe kezdett, méghozzá léleképítésbe. Úgy érezte, hogy hiányzott a Székelyföldön egy egyszerű emberekhez szóló, a már elfeledett tanítást felfrissítő lap. Csíksomlyói paptársával, József páterrel indították a Krisztus Világossága folyóiratot. Incze János emellett évi kalendáriumot szerkeszt s vállalkozott a négykötetes Szentek élete megírására is. /Templom- és léleképítő szolgáló között. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 17./2001. április 19.Gyimesbükk nagyközséget az 1960-as években politikai okokból elválasztották a két másik gyimesi községtől, és a tiszta román Bákó megyéhez csatolták. Ez azzal járt, hogy itt nem működhetett magyar nyelvű oktatás. Jól számított a román politika, mára teljesen beérett a bomlasztó munkája! Ma, amikor járhatnának magyar iskolába, magyarórákra a gyermekek, a szülők nagy része román osztályokba íratja gyermekeit. Emlékezetes, hogy Gyimesbükkön létezett egy Dani Gergely pap, aki a hetvenes, nyolcvanas években, amikor ezért meghurcoltatás járt, a templomban írni-olvasni tanította a gyimesbükki gyermekeket. Vannak emberek, akik már belefáradtak ebbe a harcba, akik többet vártak a helyiektől. Hány fenyegetést kellett elhallgatnia Deáky András tanárnak, amíg belefáradt és más utakat keresett arra, hogy szolgálja ezt a közösséget? Félő, hogy egyszer majd elfárad Berszán Lajos felsőloki esperes is, aki megteremtette a gyimesi középiskolai oktatást, ahol sokan tanulnak magyarul a moldvai gyermekek közül is. - Amikor Amerikában összegyűltek a lángész magyar kutatók, elterjesztették róluk, hogy valamilyen idegen bolygóról származnak. Szilárd Leó, Teller Ede, később Kemény János (a Basic megalkotója), Oláh György, Angliában Gábor Dénes, és a sor itt nem ér véget, ámulatba ejtették a világot, pedig mind egy szálig magyarul tanultak és mindnyájan abból az iskolából rajoztak ki a világba, amelyet még Eötvös Loránd indított! /Tankó Gyula: A csángók elcsángálódása Gyimesbükkön... = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 19./2001. május 24.Megjelent Tankó Gyula Életvitel a Gyimesekben (Gyimesi szokásvilág II.) /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ című munkája. Az első kötet /Gyimesi szokásvilág/ 1996-ban látott napvilágot. A harmadik kötet anyaga már a kiadónál van. Tankó Gyula /sz. Gyimesfelsőlok/ több dolgozatot, tanulmányt közölt a Gyimesek néprajzáról. Mostani könyve legizgalmasabb része a hiedelmekről, átkokról, fekete mágiáról szóló rész. /P. Buzogány Árpád: Trilógia lesz belőle. A Gyimesek krónikája. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 24./2001. szeptember 8.Szept. 7-én immár harmadik alkalommal került sor a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében a székelyföldi néprajzosok konferenciájára Csíkszeredában. A meghívott kutatók, néprajzosok előadásaik, dolgozataik arról győzték meg a résztvevőket, hogy ez a munkacsoport dolgozik. Dr. Balázs Lajos az etnikumoknak a polgárosodásban betöltött szerepéről értekezett Csíkszentdomokos esetében, Tankó Gyula a Gyimesekben vizsgálta ugyanezt a jelenséget, Oláh Sándor előterjesztésében a székelyzsombori etnikai határfolyamatokról beszélt, Gazda József a felszívódó szórványokról, Gagyi József a cigányok és magyarok lakta Nyárádkarácsonyfalván gyűjtött kutatásaiból nyújtott ízelítőt. Figyelemfelkeltő dolgozatokkal jelentkezett Dimény Attila, Szőcs Loránt, Kis-Portik Irén és Bernád Ilonka is. /Kristó Tibor: Néprajzos konferencia. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./2001. szeptember 11.Gyimesfelsőlokon 1990 óta működik a bár-galéria. A tulajdonosok Antal András (Antal Imre festőművész fia) és felesége, Erika. Az 1999. október 3-án rendezték az első kiállítást. Az elsőt, Nagy Pál Zoltán Csíkszeredában élő fotóművészét számos tárlat követte. Ez a bár-galéria nem követi a galériák szokványos programját, 2000 tavaszán bemutatták megrendezett kiállítás, a bákói testi fogyatékosok rajzkörének anyagából. Bemutatta a fiatal képzőművészeket, voltak könyvbemutatóval egybekötött író-olvasó találkozók, így a Székelyföld szerkesztőségével, Ferenczes István főszerkesztővel, vendég volt Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató is, jelenleg Márkos András, Németországban élő festőművész alkotásai tekinthetők meg. /Kiállítások a gyimesfelsőloki bár-galériában. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 11./2002. január 19.A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, amely 2001-ben ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját és jelentette meg századik, Ferenczi Géza Változások Udvarhelyszéken című könyvét, felvállalta a néprajzi, valamint szociográfiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti köteteket, de a gyermekek számára készült irodalmat is. A kiadó sok értéket tett közzé, ezek között van Ferenczi Géza: Székely rovásírásos emlékek című tanulmánykötete, Murádin László: Anyanyelvünk ösvényein című kötete, Kozma Dezső: Erdélyi utakon. Régi kolozsvári arcok, Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág, Lászlóffy Csaba: Fej, vagy írás című verseskötete. Az Erdélyi Gondolat Kiadó és az 1991-ben megindult Székely Útkereső című irodalmi és művelődési folyóirat közös igazgatója Beke Sándor. - Az Erdélyi Gondolat szerkesztőbizottsága: Beke Sándor igazgató, Benkő András, Cseke Gábor, Cseke Péter, Csire Gabriella, Fodor Sándor, Gábor Dénes, Jancsik Pál, Péntek János. - Beke Sándor egyben kiváló költő is, 1993-ban jelent meg első verskötete /Madártemető/, azóta 9 verskötete látott napvilágot. /Nagy Olga: Az Erdélyi Gondolat szerepe, jelentősége. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./2002. június 18.Megjelent a Hargita Megyei Kulturális Központ kiadásában, Ferencz Angéla néprajzos szerkesztésében, a Sokszor úgy szeretnék enni, magam sem tudom, hogy mit című kiadvány. A könyv két, a hagyományos székelyföldi táplálkozással foglalkozó díjnyertes dolgozatot tartalmaz: Jakab Rozália: Hagyományos táplálkozás Farkaslakán és Tankó Gyula: Étkezési rend, étkezési szokások a gyimesieknél. A kiadvány az Illyés Közalapítvány támogatásával jelent meg. /Kristó Tibor: Könyv a székelyföldi táplálkozásról. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 18./2003. május 23.A napokban jelent meg Tankó Gyula néprajzos Én es tudtam hazudni /Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely/ című humorgyűjteménye. /Kristó Tibor: Gyimesi humor. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 23./2003. december 16.Gazdag a 2004-es Hargita Kalendárium, a Hargita Népe című lap kiadványa. Sütő András, Pomogáts Béla, Beke György, Kányádi Sándor mellett olyan csíki, gyergyói, udvarhelyszéki alkotók jelentkeznek, mint - a néprajzosok, kutatók, közgazdászok, helytörténészek közül - dr. Balázs Lajos, Tankó Gyula, Gálfalvi Gábor, Gagyi József, Mirk László, Oláh Sándor, Miklós István, dr. Garda Dezső és Zepeczáner Jenő. A hargitai szépírók közül Ferenczes István, Kozma Mária, György Attila, Ferencz Imre, Zsidó Ferenc, Molnár Vilmos, Gál Éva Emese és Oláh István. /b. d.: Hargita Kalendárium. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 16./2004. január 26.Csíkszeredán január 25-én a református templomban a Németh Géza Egyesület adta át a millennium évében alapított Németh Géza-emlékdíjat, mellyel olyan keresztény pedagógust és az általa javasolt tanítványát jutalmazzák, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárult a magyar kultúra megmaradásához, ápolásához. Az ünnepségén Hegyi István tiszteletes, Máthé Zsuzsa tanítónő, majd Csikós Klára, a Németh Géza Egyesület elnöke méltatta Németh Géza munkásságát. A Németh Géza-emlékdíjat idén Gálfalvi Gábor alsóboldogfalvi nyugalmazott tanító és tanítványa, Rezi Erika Gabriella, valamint a gyimesközéploki Tankó Gyula és tanítványa, Antal Tibor kapta. Az ünnepség végén a Nagy István művészeti iskola két diákja Németh Géza-verseket szavalt, majd Antal Tibor tanítványai adtak elő egyházi énekeket, csángó népdalokat. /Takács Éva: Elkötelezett népnevelőket díjaztak. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 26./2005. július 3.1992-ben a gyimesloki általános iskola újra felvette a Majláth Gusztáv Károly nevet, adózva egykori építője emlékének. 1994-ben felújították, újrafödték, kívül újrameszelték az iskolát. 2000-ben az épület százéves évfordulóját ünnepelték. Az ünnep alkalmából az iskola falára emlékplakettet helyeztek Majláth püspök tiszteletére. Tankó Gyula 20 éve az iskola tanára és volt igazgatója. Jelenleg a Majláth Gusztáv Károly Általános Iskolának 260 diákja van. /Mihók Előd: A gyimesközéploki Majláth Gusztáv Károly Általános Iskola. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 3./2005. július 25.Kézműves-foglalkozásokkal, tánc- és zeneoktatással elevenítették fel a csángó hagyományokat a hét végén Gyimesfelsőlokon. Az idén első alkalommal megrendezett Csángó Hétvégén a sajt-, orda-, zsendice-, túróspuliszka-készítésbe „kóstolhattak” bele a vendégek. Ugyanakkor a szövés, fonás, hímzés, csipkekötés, fafaragás titkait is elleshették a vendégek. Fellépett többek között a kászonújfalvi népi zenekar, a gyimesközéploki Ordasok, a gyimesfelsőloki Öregek, valamint a gyimesbükki Hagyományőrzők. A rendezvény fénypontja a hagyományos csángó lakodalom bemutatása volt. A Csángó Hétvége díszvendégei közt szerepelt Kobzos Kis Tamás és Sebő Ferenc, továbbá a szászcsávási zenekar és a Misztrál együttes. A kerekasztal-beszélgetésnek a csángó sors volt a témája: Berszán Lajos címzetes kanonok, Deáky András és Tankó Gyula tanár, valamint az érdeklődők közösen vitatták meg a kérdést. Ezt követően Sebő Ödön, az 1944 augusztusában lezajlott gyimesi csata hőse emlékére állítottak kopjafát a falu központjában. A gyimesbükki helyőrség hajdani parancsnoka A halálraítélt zászlóalj címmel írta meg visszaemlékezéseit, a könyvet fia, Sebő Ferenc szerkesztette. /Tóth Ibolya: Csángó lakodalom, ahogy a régiek tudják. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./2006. július 31.Sikeres volt a X. Gyimesközéploki Tánctábor, idén többen jöttek el, kétszáznegyvenen vettek részt az egyhetes rendezvénysorozaton. A tábor egyik különlegessége a napközis foglalkoztatás. Sokan érkeztek kisgyerekekkel, apróságokkal Galaci Hajnal tanítónő foglalkozott. A napi, átlagosan ötórás tanfolyamok mellett a táborlakóknak néprajzi és tájismereti jellegű előadásokat tartott Tankó Gyula, Balázs Lajos és Pálfalvi Pál. /Jakab Lőrinc: Tegnap is ma mentek haza. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./2008. augusztus 15.Tanulmánykötet látott napvilágot a minap a gyimesi csángó életformáról (Tankó Gyula: Öregek faggatása. Történelem, életmód, sors – Gyimesben. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008). Szerzője gyimesi származású értelmiségi, akinek 1996 óta három, egymással összefüggő könyve is megjelent a gyimesi népélet vonatkozásairól, és jó pár néprajzi könyv társszerzője is. Ez a könyve erdélyi és magyarországi folyóiratokban megjelent néprajzi dolgozatainak gyűjteménye: belülről megélt, félig tudományos elemzés, félig lírai ihletettségű, vallomásfüzér a gyimesiek életformájáról, szokásvilágáról, hagyományairól. A tájegység mini-monográfiája (Gyimes rövid története) vezeti be az olvasót a csángóság e sajátos csoportjának világába, majd a helynevek és a helytörténet szoros kapcsolódásait gyűjti egybe a szerző (Helynevek Gyimesben). További beszédes címek: A teherbe esett leány (a bitangos lányokról és a bitangokról), Az asszony helye a gyimesi világban, A gyimesi kalibázás, Kalákarendszer Gyimesben, Új hagyományok születnek..., Öljük magunkat (Öngyilkosság Gyimesben), Az öreg helye a gyimesi társadalomban. /(Cseke Gábor): Antik tragédiák feszültséghálója. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 15./2009. május 6.Tankó Gyula Felejtünk, emberek, felejtünk című, a Székelyföld áprilisi számában megjelent írásából hozott egy részletet a napilap. Az keseríti el a legjobban, írta, hogy hamar elfelejtik a múltat. Az emberek elfelejtették a sötét, villany nélküli estéket, az üres üzleteket, a sorokat egy liter tejért, a félelmet, a Duna-deltája telis-tele volt rabokkal, akikről sokáig még a hozzátartozóik sem tudtak. „Egy népet tett tönkre az a világ, amelyet néhányan ma is visszasírnak. ” /b. d. : Szemléző. Hamar felejtünk. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 25.Karácsonyi éneklés a GyimesekbenÉlő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni. „A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula. Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember. Felkészülés a maszkurázásra Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták. Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó. Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő. „Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember. Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek. Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket. Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.” A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro 2014. szeptember 13.Monográfiát adtak ki GyimesközéplokrólTankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott tanár, a Majláth Gusztáv Károly Általános Iskola egykori igazgatója és Mihók Edit könyvtáros jelentetett meg monográfiát Gyimesközéplokról A gyimesi hegyek kőből vannak rakva címmel. Tankó Gyulával beszélgettünk. – Hogyan épül fel a könyv? – Jó pár monográfiát áttanulmányoztunk, és próbáltuk a leghasznosabb formát kiválasztani. Mint minden ilyen típusú kiadvány esetében történni szokott, a földrajzi, természetrajzi leírással kezdtük, majd a település történetét részleteztük. A múlttal főként én foglalkoztam, a jelenről pedig, mint például a gazdasági adatok, turisztikai lehetőségek vagy a lakberendezések szerkezete, a társszerző írt. Én részleteztem az egyházmegye és az iskolarendszer kialakulásának a történetét, és természetesen írtam a Gyimesek gazdag kultúrájáról, az érdekes csángó hiedelemvilágról, illetve a népzenéről és táncról. Ha turista látogat hozzánk, általában azon csodálkozik, hogy a csángó táncrend több mint harminc típusú táncból áll. – Mi lehet a táncrend ezen gazdagságának a magyarázata? – A völgy benépesítésével kezdeném, mert ez nyújthat némiképp magyarázatot. Igaz, hogy a kötetcímben az szerepel, hogy Gyimesközéplok monográfiája, de azt kell tudni, hogy Bükk, Középlok és Felsőlok történelme és kultúrája szorosan összefügg. Sokáig nem is voltak különálló települések. Tudniillik ezek a helységek úgy jöttek létre, hogy a Csíkszentmiklósi egyházmegye bérbe adta a földjeit a 17. század elején, akkor jöttek ide az első telepesek. Először Gyimesbükkben épült templom, a Kontumáci templom és sokáig Középlok oda tartozott. Középlokon 1853-ban épült templom, és sokáig Felsőlok idetartozott, az utóbbi a legfiatalabb település, ott épült a legkésőbb templom. Azt viszont, hogy a közigazgatási egységek mikor jöttek létre, nem lehet pontosan tudni, mert mint már említettem, nagyon sokáig a földeket az egyháznak fizetett bér fejében művelték a völgy lakói. Azt tudjuk, hogy 1873-ban jelent meg az a törvény, amely lehetővé tette a földek felvásárlását, de már előző korszakokból találtunk olyan jegyzőkönyveket, melyekből kiderül, hogy kit választottak a falu bírájának. Visszatérve a kérdésére, a tánckultúra sokszínűsége azzal magyarázható, hogy jöttek ide moldvai csángók, csíki székelyek, de Fogaras környékéről is érkeztek telepesek. Ezekből a kultúrákból hoztak létre egy sajátos, gazdag táncrendet. – Nagy hagyománya van A Tatros forrásánál csángófesztiválnak. Hogyan látja ennek a szerepét? – Én is benne voltam abban a bizottságban, amely a hetvenes évek elején elindította ezt a csángófesztivált. A fő kezdeményező Bilibók Béla néhai kultúrigazgató volt, a megyei kultúrbizottság részéről pedig Becze Antal támogatta. Azon iparkodtunk, hogy minden csángó népcsoport képviselve legyen, ne csak a gyimesiek. Jöttek vendégek Moldvából, de jött tánccsoport Hétfaluból, illetve Déváról is. A zenén és a tánckultúrán volt a hangsúly. Érdekes, hogy akkoriban még a moldvai csángók egymás között magyarul beszéltek, manapság, ahogy észleltem, főként a fiatalok már csak románul társalognak. A fesztiválnak az volt a szerepe, hogy egymás kultúráját megismerjük. A nyolcvanas években viszont román csoportokat is kezdtek hívni, végül betiltották a fesztivált. Kilencvenben újraindították, és most már azt látom, hogy a csángók mellett sok székely tánccsoport is szerepel ezen a találkozón, illetve Magyarországról is érkeznek vendégek, így már nem kizárólag a csángóké. Mindenképp fontos és ajánlanám azoknak, akik részt vesznek ezen a rendezvénysorozaton, hogy figyeljék meg, formailag mi a különbség a moldvai és gyimesi népviseletek között. Míg az előző inkább romános stílusú, a miénk más balkáni népek népviseletére hasonlít, mint például a görögök, bolgárok vagy említeném még a bunyevácokat. – Miért egy keservesnek az első sorát választotta könyvcímnek? – Sehol nincsen annyi keserves, mint itt. Erre a magyarázat talán az lehet, hogy itt a pásztorkodás volt a fő foglalkozás. Aki sokat van egyedül, valószínű, hogy nem kezd pattogó csárdást énekelni. Az egyedüllét szüli a kesergést, ami szólhat viszonzatlan szerelemről, párkapcsolati gondokról, avagy a katonaélet nehézségeiről. Szerintem a legszebb éppen az, amelynek első sorát választottam: „A gyimesi hegyek kőből vannak rakva/ Sok jó édesanya sírva jár alatta,/ Ne sírj, édesanyám, ennek így kell lenni,/ Minden jó családból egynek rossz kell lenni” – így szól ennek a dalnak az első szakasza. Az éneknek összesen tizenhat szakasza van, és ezekben, mintha tömören bele lenne foglalva az itteni emberek életének minden nehézsége, de ugyanakkor a szépsége is. Szőcs Lóránt Tankó Gyula, Mihók Edit: A gyimesi hegyek kőből vannak rakva. Gyimesközéplok monográfiája Székelyhon.ro 2015. december 10.Tankó Gyula és a gyimesi szokásvilágA gyimesfelsőloki Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi író egész életútját meghatározta a gyimesi csángók sajátos kultúrája. Beleszületett abba a szokásvilágba, amelyből később avatott ismerőként igyekezett minél többet meríteni, és megismertetni írásai, könyvei segítségével. 1939-ben született Gyimesfelsőlokon, édesapja kisbíró, apja bíró volt a „kis magyar világban”. „Az oroszok bevonulása után apám volt az első bíró, amíg néptanács alakult, akkor kitették, és elment erdésznek” – elevenítette fel. Alig két éves korában gyermektelen nagynénje és nagybátyja vette örökbe, ez volt a szokás, ha „gyakran jöttek a gyermekek” a családban, de a földet sem akarták idegen kézre juttatni. „Nevelőapám arra is gondolt, hogy lesz mellette valaki, aki őt felváltja. Vakációimban segítettem nekik a mezőgazdaságban, de a tanítóim arra ösztökélték őket is, hogy adjanak tovább iskolába. Saját gyermeküknek tekintettek, és egész egyetemig iskoláztattak. A nevelőanyám, aki csak négy osztályt végzett, gyönyörűen olvasott fel, emlékszem most is a versekre. Akkor kezdtem én is olvasni, megszeretni a verseket, és ez elkísért mostanig” – emlékezett. Mint elmondta, Gyimesközéplokon a háború után olyan tantestület volt, akik közül sokakat büntetésből helyezett oda a rendszer. Nevelőanyját – aki nem engedte, hogy pionír legyen, mert akkor, a koreai háború idején valahonnan úgy értesültek, hogy a koreai gyermekeket a nyakkendőjüknél fogva akasztják fel – egy alkalommal elhívták a pedagógiai tanács elé. „Győzködték, hogy engedje meg, legyek pionír. Anyám tiltakozott. Az igazgató azt mondta, ha nem egyezik bele, akkor megállapítjuk, hogy maga egy reakciós. Anyám összehúzta a szemöldökét, s azt válaszolta, az lehet, de én nem tudom, az mi. Mint később megtudtam, alig bírták ki nevetés nélkül, s mikor kiment, az egyik jelenlévő megjegyezte, na, igazgató kartárs, jól megijesztette” – mondta el. A középiskola elvégzése után az első felvételi vizsgája nem sikerült, most azt mondja, „hála Istennek”, mert akkor a jogra készült. Következett a katonai szolgálat, és a szocializmusból való kiábrándulás. „Elvittek Bukarestbe, majd a Duna-deltába. Akkor láttam meg én, hogy mit jelent a proletárdiktatúra” – emlékezett a politikai foglyokkal való találkozásra, akik több kényszermunka-táborban vágták a nádat. Hazajött, elhelyezkedett, Csíkszentmihályon kultúrigazgató lett, és közben tanított. „Így jutottam el a tanügybe, mert a régi tanáraim is biztattak. Elvégeztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola magyar-román szakát, majd Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetemen szereztem diplomát. Amikor államvizsgáztunk, jött az itteni főtanfelügyelő, Becze Antal, megkérdezte, a csíkiak közül ki szeretne haza menni tanítani – akkor még nem volt kényszerű elhelyezés. Azt monda nekem: fiúka, te jössz haza, én elintézem” – emlékezett. Legelőször a gyimesközéploki központi iskolában tanított, Hidegségre kinevezték iskolaigazgatónak, két év múlva pedig a központi iskola igazgatója lett. „Iskolát építettünk, és úgy kezdtük az építkezést, hogy senki sem tudott róla, az iskolánál mindenki segített, gyűjtöttek egy bizonyos összeget, egy építésztechnikus elkészítette a rajzot, és a tanácsot kész tények elé állítottuk, a pénzt is átadtuk. Akkor építették a középloki nagy bútorgyárat, onnan is kaptunk építkezési anyagot, a fát a szülők hozták, elkészült az iskola és hozzá a műhely. Utána megfenyegették az néptanácselnököt és engem is, hogy bezárnak, de 1975-ben ezt csak így lehetett megvalósítani” – elevenítette fel. Több mint negyven évet tanított, és közel harminc évig volt iskolaigazgató. Tankó Gyula életét meghatározta a gyimesi szokásvilág, a tánc és az ének. „Én ebbe beleszülettem, mert úgy szervezték a közösséget, hogy mindene volt a tánc és a népdal. A szórakozás is erről szólt, ez megmaradt, és beleivódott a gyermekekbe. Nekünk külön mulatságot rendeztek, akár gyermeklakodalom, akár serketánc, minden olyan természetes volt, hogy nem kellett tanítani. Egy-két ember megmutatta, a lakodalomba is elvittek, a táncban is ott lehettünk. Ha jó szeme és ritmusérzéke volt valakinek, elsajátította azt, ha nem, a nagyobb testvérek tanították, még az istállóban is gyakorolták. Természetes volt, mint a népdalok éneklése is. Én közben szerelmese lettem a keserveseknek. Jött Kallós Zoltán bácsi, énekeltem neki, a táncokat végigfilmezték” – emlékezett. Tankó Gyula szerint a több mint ötven keservesből fel lehet építeni az emberek sorsát. Néprajzi gyűjtéseinek alapját a megélt hagyományok jelentik. Írásaiban, köteteiben ez az egykor virágkorát élő szokásvilágot igyekezett felvillantani, amely, mint mondja, időközben lassan megváltozott, a táncok, énekek a mindennapokból felkerültek a színpadra. „Az én gyermekkoromban a tánc úgy kezdődött, hogy a zenész felült az őt megillető helyre, húzni kezdte a lassú magyarost, vagy ő vagy a felesége elkezdte az éneket, s akkor mindenki énekelt, és mindenki a saját sorsára gondolt azzal a keservessel, s ez egy közösséget összeölelt” – emlékezett. Számos dolgozata, tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, könyveiben a gyimesi csángók életvitelét, szokásai örökítette meg, de gyűjtött népi humort, és társszerzője Gyimesközéplok monográfiájának is. Több alkalommal díjat nyert a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Néprajzi Múzeum, valamint intézmények néprajzi gyűjtő pályázatain. A Kriza János Néprajzi Társaságnál került kapcsolatba Nagy Olga folklórkutatóval, aki – miután elolvasta első könyvét – azt írta róla, hogy látszik az, hogy nem idegen jött gyűjteni a vidékre, hanem a szerző magától kérdezi azt, amit leír. Legújabb, megjelenés előtt levő könyvében azt igyekszik bemutatni, hogy a régi táncok, énekek, szokások által meghatározott csángó életforma miképpen változott, alakult át. „Nagyon szerencsés korban születtem, akkor amikor még a csúcson volt mindez. Azt éltem meg, ahogy minden lassan kimarad, megváltozik, és a színpadra kerülnek a táncok, énekek. Ott is gyönyörűek, a világ csodálja, de tanítani kell. S nekünk nem kellett, mert belénk ivódott” – zárta a beszélgetést Tankó Gyula. Kovács Attila Székelyhon.ro 2016. június 2.Gyimesben sem örök életű a teremtett népkultúraGyimes utóbbi hetven évét mutatja be Tankó Gyula nyugalmazott gyimesi iskolaigazgató, néprajzkutató legújabb könyvében. A szerző arra mutat rá, hogy mi volt, mi tűnt el, és milyen új „hagyományok” jelentek meg ebben az időszakban. Gyimesben sem örök életű a teremtett népkultúra, hiába tűnt úgy annak idején, mintha valaki rázárta volna a lakatot erre a vidékre – fogalmaz Tankó Gyula a Különös kompendium Gyimes néprajzáról című könyv előszavában. „Tulajdonképpen ez blognak indult, mindennap írtam valamit Gyimesről, és próbáltam összehasonlítani a mai Gyimest azzal az időszakkal, amikor én voltam gyermek. Ennek a könyvnek az a célja, hogy összehasonlítsam, hogy milyen volt a nagyapámék, az apámék és az én generációm élete” – mutatott rá a szerző, amikor felkerestük. Elmondta, a hetven év alatt sok hasznos dolog eltűnt Gyimesből. Igaz ugyan, hogy a táncokat visszatanulták, de azokat most a színpadon járják. „Az én gyermekkoromban, legénykoromban elmentünk a táncba, ötven pár felállt táncolni és végigénekelte a lassú magyarost. Az lélekfürdető volt. Én senkitől nem tanultam táncolni, de mégis jól tudtam, senkitől nem tanultam énekelni, de mégis több mint száz éneket tudnék felsorolni hirtelen. Én ebbe beleszülettem.” A szerző úgy véli, leginkább az életmód változott. Felelevenítette, hogy amikor ő gyerek volt, az emberek otthon voltak, nem jártak el máshová dolgozni. „Azelőtt az öreg azt mondta: mit akarsz az iskolával, úr akarsz lenni? Látod, az úrnak is parancsol egy másik úr, de nekem itt, ha kimegyek a havasba, csak a Jóisten parancsol. Ilyen volt a hozzáállásuk az iskolához. A nadrágos emberből csak a papot szerették és a bírót. A gyermekeket is úgy nevelték, hogy kora gyermekkoruktól dolgoztak és be voltak osztva, mindenki tudja a dolgát. Ma csak csodálkoznak, hogy a fiatalok nem vesznek részt a gazdálkodásban.” A másik, amit említett Tankó Gyula az volt, hogy megváltozott a nők státusa. Annak idején Gyimesből nem engedték a lányokat szolgálni, és ez hátrányukra volt, mert sok mindent tanulhattak volna. A gyimesi lányok otthon ültek, készítették a staférungot és dolgoztak. Aztán az ötvenes évek elején kezdtek járni munkába. Tankó Gyula elmondta, manapság leginkább a csendes beszélgetéseket hiányolja és a közös táncokat, énekléseket. Úgy emlékszik vissza, hogy több alkalommal gyűlt össze a család, a rokonság annak idején. Ilyenkor az idősek meséltek a háborúról, fogságról, külön történelemóra volt ez a gyerekek számára. „Ma az emberek mintha állandóan sietnének valahová. Ezért nem szeretem a mát. És mintha fáradtak lennének. Régebb a kocsmában egy asztal mellé leültek, és szépen egy deci ital mellett az öregek elbeszélgettek. Ezek a beszélgetések hiányoznak az embereknek, mert ilyenkor nagyon sok minden levezetődik. Nem azt kell tárgyalni, hogy mi nincsen, hanem beszélgetni egy jót.” Tankó Gyula önálló kötetei Gyimesi szokásvilág (1996) Életvitel a Gyimesekben (2001) Én is tudtam hazudozni, Népi humor Gyimesben (2003) Öregek faggatása (2008) Gyimes a politika árnyékában (2009) Péter Beáta | Székelyhon.ro 2016. szeptember 22.Vándorgyűlésen a könyvtárosokA könyvtárak szerepe a helyismereti információszolgáltatásban – ez a témája a romániai magyar könyvtárosok XI. vándorgyűlésének. A kétnapos gyimesközéploki rendezvényen 51 könyvtáros vesz részt. Tizenegyedik alkalommal szervezte meg a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete (RMKE), a Kájoni János Megyei Könyvtár és a Gyimesközéploki Községi Könyvtár a romániai magyar könyvtárosok vándorgyűlését szeptember 22–23. között Gyimesközéplokon. A szakmai találkozó fő célkitűzése a romániai magyar könyvtárak helyismereti tevékenységének, valamint a helyi közösségek értékeinek feltárásában, megőrzésében vállalt szerepének vizsgálata. A konferencián a könyvtári szakma 51 képviselője vesz részt, akik a témához kapcsolódó előadásokon, valamint szakmai megbeszéléseken vehetnek részt. A csütörtöki megnyitón Kiss Jenő, az RMKE tiszteletbeli elnöke elmondta, nagy öröm számára, hogy évről évre újabb könyvtárosok jelennek meg a találkozón, és átveszik a stafétát, hogy továbbvigyék azt, amit mindannyian szeretnek. „Jó látni, hogy mindenfele élnek a könyvtárak. A helyismeret kézen fogva jár a lokálpatriotizmussal, ezért is jó az idei téma. Aki ezzel foglalkozik, az kötődik a hazájához” – tette hozzá Kiss. Utána Mihók Edit, a Gyimesközéploki Községi Könyvtár munkatársa szólt a résztvevőkhöz, beszédében betekintést nyújtott A gyimesi hegyek kőből vannak rakva című könyv írásának részleteibe. „A könyv a legértékesebb információforrás, hiszen tárolható, visszakereshető. Ennek a konferenciának az a különlegessége, hogy tapasztalatot tudunk cserélni, információkat tudunk gyűjteni, és van lehetőségünk egymástól tanulni” – emelte ki a könyvtáros. A megnyitó után Halász Péter előadását követően az előadó Tankó Gyula néprajzkutatóval, Mihók Edit könyvtárossal és Salamon József római katolikus plébánossal beszélgetett Gyimes néprajzáról és történetéről. A nap hátralévő részében további öt, pénteken pedig szintén öt előadást tartanak a konferencia témájával kapcsolatosan. Iszlai Katalin | Székelyhon.ro lapozás: 1-27
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
